Először a Szene adott volna helyet a svéd Avatar bécsi fellépésnek, de mivel "beteltházosodott", így átszervezték a nagyobb befogadóképességű SimmCity nevű "plázaklubba".
Főzenekarunk érdekesen válogatja ki az előprodukciókat. A múltkori körben például a Hellzapoppin nevű fura cirkuszi társulattal (akik a Black Waltz videoklipben szerepeltek) és a folkos/blues-os Old Kerry McKee-vel rótták az utakat.
Most az ír származású Dylan Walshe kapott felkérést, hogy az estét megnyissa. Dylan egy egyszerű figura, aki egy szál akusztikus gitárral és egy szájharmonikával lép a színpadra. Ez az egyszerűség remekül működik nagyszerű hangjával párosítva. Már a nyitó City Sisters c. dal közben sikerült tapsolásra biztatnia a közönséget. Olyasmi érzetem volt, mintha valahol Írországban egy kisebb klubban időznék közel a tengerhez. Blues-os, folkos zenéje kellemes hangulatot teremtett és egyáltalán nem éreztem, hogy ez a muzsika úgymond nem illik egy metal koncerthez. Programját a Grinnin’ In Your Face-szel zárta, amit zenei kíséret nélkül adott elő, miközben a közönség tapsolása szolgáltatta az ütemet.
Másodikként a kanadai nemzetiségű ír-punk zenét játszó veterán The Mahones lépett a deszkákra, hogy emeljék a teremben tartózkodók hőérzetét. Műsoruk alatt áttértem egy kis füstös kocsmába. Az A Great Night On The Lash darálása után, szinte azonnal átcsaptak a Paint The Town Red-be. Finny McConnell fáradhatatlanul buzdította a közönséget és közben sorozatban jöttek a punk nóták: Shakespeare Road, Never Let You Down, Wild Rover. A "slágeresebb" Stars (Oscar Wilde) enyhített a tempón. Aztán ismét felpörögtünk a Punk Rock Saved My Life hallatán pláne, hogy Finny belecsempészte az Avatar nevét is a szövegbe :). A The Hunger & The Fight-nál Dylan csatlakozott a csapathoz és a Drunken Lazy Bastard-ban is segítette The Mahones legénységét. Igazi örömzenélés folyt a színpadon. Finny-ről már írtam, így a többieket említeném meg. Nicole végigmosolyogta az egész szettet, Guillaume csillogó szemekkel püfölte a dobokat, Sean pedig stabil hátteret biztosított a zenének.
És elérkeztünk az Avatarhoz! Nem igazán tudom szavakba önteni, mennyire tisztelem ezt a csapatot. Amit manapság (a Black Waltz-tól kezdve) csinálnak az maga a művészet. Még a koncertjeik sem egyszerű koncertek, hanem már-már a színházi előadás kategóriáját súrolják... Az A Statue Of The King kezdő hangjai alatt, Johannes odalépett a pulpitus mögé és kezdetét vette a nagy show-műsor. Felesleges leírnom, hogy a frontembernek nem volt nehéz a tömeget tombolásra biztatnia. Aztán Kungen, a király ünnepi fanfár kíséretében elfoglalta trónusát a színpad közepén, nyakába akasztotta gitárját és megmutatta, miért is keltették legendáját. A Legend Of The King változatos témái után (és miután Kungen elhagyta ülőhelyét), Johannes intézett néhány gondolatot a közönséghez németül (nem sokat értettem belőle, de biztos jókat mondott :)). Következett a Paint Me Red és a King's Harvest. Aztán Kungen a Bloody Angel dallamaiba kezdett bele, melyhez Tim is csatlakozott. Ennél a dalnál, Johannes a Hail The Apocalypse korszakot megidéző vörös kabátjában jelent meg és Henriket a megszokott módon "piszkálta". A For The Swarm darálása folytatásaként a Get In Line jött Johannes eszelős bekonferálásával. A rajongók többségének nem hiszem, hogy a Tsar Bomba szövege gondot okozott volna :). Mikor minden zöldbe borult, a borongós, szomorkás Tower hangjai kezdték betölteni a termet. Fura módon vicces, amikor a frontember megénekelteti az embereket a dal végén. A borúra derűként némi közönségjáték után, a vidám hangulatú The Eagle Has Landed érkezett. És jött a Let It Burn. Ez volt az első szám, amit az együttestől hallottam. Némileg speciális kapcsolat fűz hozzá :). A King After King-et a 2009-es albumon található Reload váltotta fel. (Örülök, hogy nem felejtették el ezt az albumot.) A Smells Like A Freakshow alatt jól kibólogathattuk magunkat. A tavalyi körbe még nem került bele a Torn Apart c. szerzemény. Szerencsére, most ismét elővették a koponyás mikrofonállvánnyal együtt. A tagok fehérbe öltöztek (felül), Kungen aranyba és "buborékesőben" vidámkodhattunk, hogy a király üdvözöl minket Avatar országban. Pár perc próza után, a Hail The Apocalypse zárta a koncertet.
Az Avatar bulikra jellemzően, nagy intenzitással dolgoztak a zenekar tagjai. Nagy élmény volt megint látni őket a színpadon!
Dallisták:
Dylan Walshe
1. City Sisters
2. Your Belly, Not Mine
3. Death Dance
4. Star Of The County Down (ír ballada feldolgozása)
5. Gone
7. Straight To Hell (The Clash feldolgozás)
8. Raggle Taggle Gypsy (tradicionális folk dal)
9. Grinnin’ In Your Face (Son House feldolgozás)
The Mahones:
1. A Great Night On The Lash
2. Paint The Town Red
3. Shakespeare Road
4. Never Let You Down
5. The Wild Rover
6. Stars (Oscar Wilde)
7. Punk Rock Saved My Life
8. The Hunger & The Fight
9. Drunken Lazy Bastard
Avatar:
1. A Statue Of The King
2. Legend Of The King
3. Paint Me Red
4. King's Harvest
5. Bloody Angel
6. For The Swarm
7. Get In Line
8. Tsar Bomba
9. Tower
10. The Eagle Has Landed
11. Let It Burn
12. King After King
13. Reload
14. Smells Like A Freakshow
15. Torn Apart
16. The King Welcomes You To Avatar Country
17. Hail The Apocalypse
Most az ír származású Dylan Walshe kapott felkérést, hogy az estét megnyissa. Dylan egy egyszerű figura, aki egy szál akusztikus gitárral és egy szájharmonikával lép a színpadra. Ez az egyszerűség remekül működik nagyszerű hangjával párosítva. Már a nyitó City Sisters c. dal közben sikerült tapsolásra biztatnia a közönséget. Olyasmi érzetem volt, mintha valahol Írországban egy kisebb klubban időznék közel a tengerhez. Blues-os, folkos zenéje kellemes hangulatot teremtett és egyáltalán nem éreztem, hogy ez a muzsika úgymond nem illik egy metal koncerthez. Programját a Grinnin’ In Your Face-szel zárta, amit zenei kíséret nélkül adott elő, miközben a közönség tapsolása szolgáltatta az ütemet.
